Ha léteztek eleddig még kételyek az évtizedes múltra visszatekintő Eurovíziós Dalfesztivál műfaji hovatartozását illetően, hát tegnap csattanós választ kaphattunk a kérdésre az osztrák Conchita Wurst által. Mert hova is tegye a gyanútlan szemlélő ezt az országokon átívelő produkciót, ha gyors egymásutánban váltja egymást a színpadon a litván tenor egy olasz áriával, az aggok házából ideiglenesen eltávozáson tartózkodó, orosz matrjoska babák valami balaljka rákkendrollal, letűnt idők kivénhedt exsztárja angolhonból, ki utolsó esélyt kapott egyetlen slágerének végső lökést adni?
De említhetném még akár állandó jelenségként az aktuális holland/dán/belga hiper módon elmeroggyant, agyhalott bandák bármelyikét, akik elképesztő hajjal, mindenféle ruhákban, behatárolhatatlan nótáknak örülnek.
Földrajzi ismereteimet az évek során jótékony por lepte be, de ettől függetlenül nem egészen világos, hogy Izrael vagy Azerbajdzsán miért is Európa része, és ha ők igen, akkor vajon Ausztrália miért nem? Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy a dolgok összekuszálásában ők is vidáman részt tudnának venni, nem mintha már most nem úgy nézne ki az egész, mint egy fura 400 méteres futás, ahol a versenyzők egyike fut, a másik súlyt lök, a harmadik meg távolugrik…
Szóval Thomas Neuwirth, aki 25 évvel ezelőtt a festői Gmundenben látta meg a napvilágot, valami fatális véletlennek köszönhetően fiúnak született. Ez persze a kis Thommyt nem akadályozhatta meg abban, hogy nemi szerepvállalását a születési adottságoknál tovább tágítsa. Gondolhatnánk, hogy volt már erre számtalan példa, említésre sem méltó az eset, vegyük akár csak a mi Terry Blackünket, akinél szintén kacsgaringós és rögös volt az út az apukává válásig.
Hogy nem az oberpullendorfi melegbár ünnepelt díva szerepe lett a mi kis Conchink karrierjének végső állomása, az a mindig tüchtig, objektíve konzervatív hírforrásnak ismert, osztrák, közszolgálati ORF felkérésének volt köszönhető. Igen, jól láttátok, a mi kis Thommynk ekkorra már felvette a stájerparaszt néplélek számára lelket melengető hangzású, nemzetközileg is könnyedén értelmezhető Wurst nevet. Innen már nyilvánvalóan egyenes út vezetett addig, hogy egy rétkerülő utcai kis lakásban, esti falatozgatás közben, egy kilenc éves fiúcska szájából elhangozzék az adekvát kérdés:
“Apu, ez mi ez?”
Mintegy válaszra sem várva, Dominik fiam úgy vélte, hogy ez a fiú egy lány, amibe nem is lenne egyszerű belekötni. Az ötéves Olivér némi gondolkodást követően – megfontolt emberke ő – arra az álláspontra helyezkedett, hogy ez bácsi, mert szakálla van, csak ki van húzva a szeme.
Én persze csendben lapultam, mint a tök az eperföldön… kíváncsian vártam, hogy ezek ketten mire jutnak Fräulein Wurst nemi identitását illetően, de aztán megnyugodtam, mert intelligens fiaim úgy gondolták, hogy, idézem:
“Mindegy is, úgyis kurvára szarul énekel!”
Egyértelműen nevelésem csődje ez a felszínes ítélkezés a részükről, továbbá sejtelmem sincs, honnan szedik magukra ezek a büdös kölkök ezt a kurva sok trágár kifejezést, de ideje lesz eldumálnom az anyjukkal, az biztos!
Ami pedig Conchita Wurst kisasszony színpadi jelenlétének műfaji hovatartozását illeti, bátorkodnék javasolni a “víziós sebészet” kifejezést, míg valaki korrektebbet nem lel.
Kun Gergely
