Az általam nagyra tartott magyar tervező, a hazai divat megkerülhetetlen doyenje közösségi oldalán fakadt ki a minap. A poszt maga még decemberi, azaz tavalyi, de az ügy hullámai olyannyira nem csitulnak, hogy még egy ma reggeli rádióműsorban is téma volt Náray Tamás.
Ha lehet, ne is kezdjünk el polemizálgatni Náray munkásságáról, kreációi színvonaláról, a neve alatt megjelenő ruhák árairól, de arról se, hogy az ott található nívó megüti-e a világon tapasztalható szinteket, mert ezeknek semmi közük nem volna az általa egyébként tűpontosan leírt jelenséghez.
Történik ugyanis kis hazánkban, hogy egyes emberek előszeretettel kérnek kölcsön olyan tárgyakat, jelen esetben ruhákat, de ahogy hallom márkás órákat, autókat, komoly ékszereket, amikre vagy nincs pénzük, vagy van, de nem akarnak érte fizetni. Ezeket a – nevezzük így – celebritás kölcsönöket persze nem úgy kell elképzelni, mint a szó eredeti értelmében vett kölcsönt. Ilyenkor jellemzően a magyar rögvalóság valamelyik magát nagyra tartó nímandja gondolja úgy, hogy egy bizonyos tárgy, vagy szolgáltatás néki ismertsége okán jár, az adott brandet forgalmazó cég pedig érezze magát nyakig felszopva, amiért az aktuálisan futtatott senki viseli/vezeti/csuklóján hordja a barterben átadott ruhát/Porschet/Hublot-t…
Nem egy olyan esettel találkozom magam is, amikor – neveket nem fogok említeni – komolynak tűnő emberek keresnek meg direktben, vagy menedzserükön keresztül, ugyan adjak má’ egy-egy rendezvényre ruhákat, mer’ az nekem jó. Fel nem foghatom, hogy nekem ez miért volna jó, de beletörődtem már, hogy nem lehetek olyan, mint Torghelle Sanyi, és nem tudhatok mindent (is).
Tovább megyek, ezek a barternek álcázott “kölcsönök” az esetek nagy részében (sajnálatos saját tapasztalat) egyoldalú szerződésmódosításokba torkollnak, miszerint a magyar egek állócsillaga mégis megtartaná azt a ruhát, amiről pár nappal ezelőtt még azt mondta, nincs szüksége rá, éppen ezért kéri csak kölcsön (érted???!!!).
Hanemaztán és hovatovább olyan példa is akad jószerivel, amikor a drága delikvens kegyet gyakorol, és odáig ereszkedik le a plebsz világába, hogy jelentős kedvezménnyel – mely néki jár – megvenné a terméket. Ilyenkor természetesen a “diszkont”-ot nem mi kezdeményezzük, mindenkor az adott celebritás vázolja felénk mint egyedüli szóba jöhető lehetőséget. Miért is? Mer’ csak!
Náray megunta.
Meg tudom érteni, én már évekkel ezelőtt meguntam.
Leszögezném, hogy tőlem aztán mindenki kössön olyan megállapodásokat, amiket jónak, vagy a maga számára előnyösnek tart, de abban a kortünetben, amit Náray vázol, nem ez a borzasztó. A divattervező hibásan érvel, amikor a jelenség hátterében húzódó mozgatórugókat a celebek kezében látja.
Kedves Tamás, tévedsz, a dominósor dőléséért nem azok az emberek felelnek, akikkel te találkozol, hanem mi, a ZEMBEREK!
A negatív spirál úgy kezdődik, hogy a mélyen tisztelt nagyérdemű ízléstelen, semmitmondó, érdektelen és értéktelen műsorokat néz, “ZS” kategóriás zeneipari segédmunkásokat hallgat, nívótlan vicceken röhög, egyszóval alacsony színvonalon szórakozik. A producerek ráébredtek, hogy az alacsony színvonalú szórakoztatáshoz nívótlan nímandok, töltelék emberek, egyperces hírességek is bőven elégségesek, akik bármelyik percben képesek szar gázsiért majmot csinálni magukból. A helyzet persze azt eredményezi, hogy a nagybetűs SZÍNÉSZ kevés lehetőséghez jut, mert a szappanopera celeb elszívja előle a levegőt, a valódi ZENÉSZ nyomorog, mert Postás Józsi és Bunyós Pityu minden falusi búcsún tarol, és komikusnak még véletlenül sem nevezhető emberkék mennek céges bulikra hatvanháromezerpluszáfáért, olyanok, akik egy jó pillanatban eleresztett “bazdmeg”-et viccesnek találnak.
De mi, a nagybetűs Zemberek nevetünk, hallgatjuk, nézzük őket szakadatlan leértékelve ezáltal mindent és mindenkit, elsősorban persze saját magunkat.
Vegyük végre tudomásul, hogy sztárt, idolt mi csinálunk valakiből.
Én tudom, hogy a dolog valahol azzal kezdődik, hogy az aktuális VV/ÉNB/BigBrother reteknek azt mondják a sarki pizzázóban, hogy ne fizessen, részükről a megtiszteletetés, hogy itt evett. Az ilyen ingyen ebédek építik fel aztán a nívótlan senkikben a sztárság érzetét. Hozzáteszem, hogy bizonyára könnyebb egy netto 300 forintos bekerülési árú pizzát nagyvonalúan felajánlani, mint több tíz-, vagy több százezer forintos ruhákat, pláne milliós karórákat, tízmilliós autócsodákat.
Elhiszem Náraynak, hogy bőven elég olyan vevője akad, aki örömmel vásárol nála, elismeri a kreációkba fektetett tudást, időt, fantáziát és pénzt, éppen ezért úgy érzi, jó vásárt kötött.
A divattervező kifakadásán fanyalgóknak pedig azt üzenném, ha nem is olyan jó Náray, akkor miért hordtátok eddig? Csak nem azért, mert ez volt ingyen, ugye???!!! Eddigi szánalmas viselkedéseteket csak tetézi a mostani fikázás, hogy így csinál magának ingyen reklámot Tamás. A kölcsönökből összetákolt hamis valóságból előbb-utóbb ki kell majd lépnetek, jobb volna erre mihamarabb felkészülni!
Kun Gergely