Az egy dolog, hogy a címvédő, személyes nagy kedvencem, a latinos tiki-taka európai képviselője önmagához képest szégyenletesen gyorsan esett ki a küzdelmekből, de hogy lépten nyomon még be is szólnak nékik az avatatlan prókátorok, az már kicsit soknak tűnik. A fikázók táborához csatlakozott tegnap a magyar szpíker, s mintha nem volna elég az, hogy a chilik biggyedtre csípték a spanyol ajkakat, a magyar kommentátor is rúgott párat a királyi tizenegybe.
Szeretem a focit, jó darabig magam is műveltem a játékot, azt hiszem, képes vagyok értelmezni a pályán történteket. Éppen ezért már jó ideje nem nézem a magyar nyüglődést, de már ennél is régebb óta szokásom lehalkítani a készüléket. Talán Palik Lacika óta jobban teszi a polgár, ha csendben szemléli az eseményeket, bár ő még vitt némi megmosolyogtató nagyképűséget a műsorba, a mostaniak azonban, apááááám….
Legyen elég annyi, hogy véleményem szerint sokat tesz hozzá a honi futbal máig tartó zuhanásához a tévé előtt ülőket teljesen hülyének néző közvetítési szemlélet, miszerint álommeccsekként képesek értelmezni egy-egy Taktaharkány-Szirmabesenyő derbit. Na jó, rendben van, nem az első eset, hogy itthon hozzá nem értőre bíznak egynémely területet. Nagymellű, szénostoba szőkéknél szokott ilyenkor felmerülni az adekvát kérdés, “vajh’ ezt ki k..ja, hogy itt lehet?!”
Az, hogy felkészületlenségük ellenére foci ügyben megszólalnak a közvetítők, betudható munkahelyi kötelességnek, mintegy ártalomnak.
A sportolók átlagon felüli babonás dolgai magára valamicskét is adó sportrajongó számára nem kimondottan váratlan jelenség. Akad köztük olyan, aki a pályára lépést megelőzően hosszú percekig tartó, komplex rituálét mutat be, melyben kellemesen keverednek az afrikai, törzsi elemek a katolikus liturgiával. Nem ritka, hogy a labdarúgók nem hétköznapi hajviseletükkel jelzik a külvilág számára elszántságukat. Furcsa, hogy éppen egy műsorvezető ne tudná, hogy a számtalan babonák közül az egyik legelterjedtebb a szakáll érinthetetlensége a versenysorozat végéig, hovatovább oly annyira, hogy ezek a trendek imitt-amott már hölgyeknél is felbukkannak…
A mediterrán néplelket ismerve azonban mást sejtek Sergio Ramos arcszőrzete hátterében. Korábban a Gardrob is említést tett arról, hogy a kifutók világában már egy ideje megjelentek a ladyboy jellegű fiúcskák mellett a karakteres arcszőrzettel rendelkező férfi manökenek. Szinte száz százalékra veszem, hogy a trendek követése vezette a kiváló hátvédet legfrissebb megjelenése irányába.
Nem hiszem, hogy az újdonság erejével hatna a felismerés, miszerint a modern kori gladiátorok nem csupán a pályán, és nem kizárólag a sportteljesítményük által válnak rajongott stílusikonokká. A szituáció nyilván nem tegnapi eredetű.
Ki ne emlékezne még a nagypofájú John McEnroe legendás hajpántjaira, vagy akár a szintén a teniszből érkezett Björn Borg táskákra, de ne feledjük a világszerte ipari méretekben hamisított krokodilos brandet, a Lacoste-ot. Egy egész generáció nőtt fel már lassan úgy, hogy nem is tudja, David Beckham focista volt-e, vagy egy alsógatya manöken? A Dolce & Gabbana cuccok is jobban fogynak, mióta a piperkőcségéről (is) méltán híres Christiano Ronaldo testével promózzák a márkát.
Szóval, tisztelt műsorvezető úr, Ramos egy ilyen trendy/babonás srác, akinek játékában én még egészen a döntőig gyönyörködtem volna.
Kun Gergely