Sorozat fronton kicsiny hazánk elképesztően komoly lemaradásban van a bolygó szerencsésebb polgáraihoz képest. Fogyasztói oldalon egy nem túl szofisztikált kereslet mutatkozik. A Szomszédok emlőjén cseperedett közönség bármivel beéri, ami szabályos időközönként feltűnik a nappaliban elhelyezett dobozban. Ezért futnak döbbenetes sikerrel a már szinte csak itt eladható, “Zs” kategóriás kolumbiai és venezuelai történetek. Ennek köszönhető a lassan egymilliomodik részéhez érő Barátok közt sitcom, ahol meghonosították az egymásnak háttal állva társalkodás művészetét, továbbá a magyarok jelentős része az egy pár éve rajtolt sorozatból értesült a 150 évig tartó török hódoltság tényéről is…
Egynémely amerikai produkció kivételével csak kevés teleregénynek sikerült megugrania a Hörpi Büfé törzsközönségének nem mindennapi mélységekben elhelyezkedő intellektuális mércéjét. Tarol az “ez már annyira szar, hogy jó!”, és az, hogy egy országban az 1980-as években futó, a döglődő gulyás kommunizmus langymeleg propagandafilmjéül szolgáló sorozat harminc évre rá is sikeresen működik, sokat elárul a fotellakók igényeiről…
A Válótársakra véletlenül kattintottam, de örülök, hogy így alakult. Félreértés ne essék, a “mű” nem fog zokogásba fulladó katarzist okozni minden epizód végén, nem is ez a célja. Az agyakat kellemesen kikapcsoló vizuális duruzsulások között azonban üditő színfoltnak mutatkozik az indítás alapján, remélem, nem fullad majd ki a folytatásra!
Azt kell mondjam, az alkotás úgy emeli be az amerikai, azaz a világtrendeket a képi világba, hogy közben folyamatosan magyar valóságot nézünk. Nem ész nélkül kopíroz, hanem értelmesen másolva adaptálja a már kipróbált és bizonyított építőkockákat a magyar viszonyokra.
Végre egy magyar sorozat, ahol kellemesek a kulisszák, ami bátran megmutatja az egyébként nem túl vaskos középosztály létezését, nem hazudja azt, hogy a hazai vállalkozó az évezred elejéről származó Skoda Octaviával jár, az éttermi jelenet nem egy büfében zajlik, a kocsma hasonlít a pesti menő helyekre, a ruhák nem a turiból jönnek, a frizurák rendben vannak, és a figurák az első perctől kezdve szerethetők, utálhatók, megszánhatók, lenézhetők, azaz leginkább olyanok, mint mi, nézők. Végre egy magyar sorozat, ami nem azt hazudja, hogy a tízmillió elbaszott lelki toprongy országa vagyunk.
Az alkotás egy egyáltalán nem kellemetlen Nagyágyúk/Született feleségek hibrid azzal a csipetnyi plusszal, amit én már régóta nem szenvedhetek az álprűd amerikai sorozatokban, nevezetesen, hogy a hősnő melltartóban dug! Itt már volt legalább három értékelhető cicivillantás! Komolyan már! Tegye fel a kezét, aki mellett egy rendes kufirc után csak félmeztelen a csaj!!!
Mondom reeeeendes, teee!!! 🙂
Na jó, a szoknyafelrántó, bugyifélrehúzó numerák nem érnek, ott csupán pár négyzetcentiméternyi rést kell ütni a pajzson!
A Válótársaknak kifejezetten jót tesz, hogy a figurák megformálására ezúttal színészeket kértek fel a producerek, és nem valami valóságshow-n beszavazott, kétpálcás bazári majmokat, ahogy az lenni szokott. Stohl András remekül adja a kizárólag a farka után mozdulni képes, forinthajhász vállalkozót, Scherer Péter pedig Oscar-díjas nívón hozza a papucsférjet.
És esküszöm, hogy több szálon futó cselekmény is van, ami a történések kellemes összekuszálásával is kecsegtet, úgyhogy csak remélni tudom, hogy nem bukkan fel a sorozat szponzoraként egynémely ismertebb turi hálózat, alföldi tablettás borászat, vagy egy használtautó kereskedés, ami garantáltan a megszokott szintre süllyesztené a Válótársakat!
Kun Gergely
