Önvizsgálatot tartottam, és azt kell mondjam, nem zavarnak a turik. Továbbmegyek. Semmi bajom sincsen azzal sem, hogy az emberek egy része előszeretettel túr.
“Amíg lószar van, légy is lesz!” közmondás kérlelhetetlen magvassága tűpontos választ ad a helyzet miértjére. Szóval amint mondottam, nem zavar a jelenség, pedig jómagam az öltözködésnek ama válfajára esküszöm, ahol a termékek összeválogatása szofisztikáltabb paraméterek szerint zajlik.
Mégis akkor miért horgadok fel, valahányszor egy bálabutik (óóó, mily szép kifejezés!) mellett visz el az utam, vagy tévés, rádiós szpotot látok, hallok?
Most rájöttem és meg is írom.
Ami kifejezetten idegesít, az a műfaj köré stabilan felépült, parasztvakító, népbutító szóhasználat. A szisztematikus agymosás hatására az egész jelenség (értsd: ruhatúrás) kezd olyan jelleget ölteni az emberek fejében, mintha klasszikus értelemben vett ruházati kereskedelemről volna itten szó!
Például:
“Új kollekció a H..a divatházakban!”, “Megérkezett az őszi kínálat áruházunkba!”, “Világmárkák üzletünk polcain!”, meg a kedvencem “A műsorvezető ruhájáról a H..a divatház gondoskodott.”
Divatház??? Kollekció??? Világmárkák???
Legyen szabad egy párhuzamot idecitálnom, remélem nem lesz erőltetett. Amikor a panelház aljában a korábbi kukatárolóból kialakított kis helységben működő “Lali Hambi Büfé” készítményeire támad kedvünk, nagy valószínűséggel tisztában vagyunk azzal, hogy nem a sörrel dörzsölt, biofüvön hízlalt, végtelen pampákon nyargalászó, friss forrásvizet fogyasztó, lágy mandolin hangjára elbóbiskoló vagyu marha darált húsából gyúrt pogácsa kerül a teljes kiörlésű rozslisztből készült zsemlecipóba.
Tudom, persze, hogyne tudnám, hogy kézműves már amaz is, de lehet, hogy csak avégett, merhogy szorgos kis kezek szedték ki a “lejárt szavatosságú” termékek hűtőjéből, s helyezték legott mikrohullámú sütőbe tálalás előtt. Nem. Lali (mer’ nem fogjátok kitalálni, hogy így hívják a tulajt, ezért adta büféjének a komolyabb brainstormingok sokaságán kiérlelt, marketing szempontból átütő energiájú nevet) nem áll bele a plebsz vakításába. Ő tudja jól, mitől döglik a légy – hozzáteszem, azt is tudja, hogy a csótány mitől döglik, hisz a kukatárolós múlt miatt hadakozik is vélük serényen -, s leginkább az árakkal, valamint a pusztító fűszerezéssel operál.
Nem írja ki portáljára, hogy friss angus steak érkezett, meg azt sem, hogy Gordon Ramsey szuvidálási módszereit fogja használni az elkövetkező időkben, sőt, azzal sem csábít, hogy kizárólag a környékbeli gazdálkodók szezonális, egy órája betakarított termékeit kínálja havonta frissülő, degusztációs menükártyáján.
Lali tudja, hol a helye, és nem vakít.
Ő nem séf, hanem egy gyomorkitöltő kisiparos, aki segít a dolgozónak átlendülni a következő 3-4 órán, míg haza nem ér kis konyhájának hasonlóan mirelit világába.
Szóval, kedves bálabutikok, hagyjuk ezt, ha lehet! Ahol a készletet nem kreatív designerek hosszas törődéssel létrehozott termékei határozzák meg, hanem az, hogy John Smith, liverpooli ponthegesztő, vagy Mary O’Donell, belfasti gimnazista éppen melyik levetett szarát hajítja ki a legközelebbi bálagyűjtőpontra, az ne játssza már el a divatházat!
Tartsuk már kissé jobban tiszteletben a klasszikus fogalmakat, és tudjuk már, hol van a helyünk!
Kun Gergely
